ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁSOK

    A gótikus palota emeletén kapott helyet a vártörténetet bemutató állandó kiállítás. A tárlat 2001. augusztusában nyílt meg. A fő cél, az egykori püspöki, később végvári funkciókat betöltő központ megismertetése, az itt folyó élet bemutatása az elmúlt évtizedek új kutatási eredményeinek közreadásával. Az élményszerűséget makettek, viseletrekonstrukciók, hanghatások és multimédiás rendszerek fokozzák. A kiállítás közel 600 négyzetméteren, nyolc teremben várja az érdeklődőket, ahol kronológiai sorrendben Szent István korától a Rákóczi- szabadságharcig kísérhetjük figyelemmel a vár történetét.

    Egerben, a római katolikus egyház egyik ősi magyarországi székhelyén a múzeum létesítésének első gondolata is az egyház vezető személyiségeihez kapcsolódott. Eszterházy Károly püspök nyomtalanul eltűnt gyűjteményének létéről csupán a korabeli források tudnak. Pyrker János László, volt velencei pátriárka, majd egri érsek képtárának gazdagságáról azonban már pontos adataink vannak, melyet rezidenciáján, az egri püspöki palotában nyilvános kiállításon is bemutatott. E remekműveket tartalmazó gyűjtemény nem maradt a városban, mivel a hazafias érzületű érsek, a reformkor nagyjaihoz csatlakozva, 1836-ban felajánlotta képtárát az akkor épülő pesti Magyar Nemzeti Múzeum számára. A nagy elődök követése általánossá vált az egri egyházi személyiségek körében, így amikor Bartakovics Béla érsek 1872-ben megalapította a Líceumi Képtárat és a Líceum második emeletének termeiben elhelyezte a műveket, volt mire alapoznia.
    A képtár alapját Aszalay László egri kanonok közel 100 darabból álló ajándékozása és Bartakovics Béla 1873-as vásárlásaként Bartakovics Flóris 50 darabos gyűjteménye alkotta. 1893-ban került a gyűjteménybe a hosszú évekig Egerben dolgozó Kovács Mihály festőművész több mint száz darabos hagyatéka. A képtár legértékesebb festményei Pánthy Endre címzetes püspök, egri nagyprépost, elsősorban Bécsben vásárolt gyűjteményével kerültek a kollekcióba. A Líceumi Képtár utolsó nagy gyarapodását Samassa József egri érsek, főként magyar festők műveiből álló ajándéka jelentette.

    Varkoch Tamás kapitánysága idején, az 1540-es években az erődöt két részre osztották és megépült a ma is látható keleti várfal. Kialakult a belső vár és az 1702-ben felrobbantott külső vár. A falon csak egyetlen ponton építettek átjárási lehetőséget, a vár részeit összekapcsoló Setét-kaput. A kapu előtt mintegy 4 méterrel tárták föl a felvonóhidat alátámasztó falat, ahonnan a külső vár felé cölöphíd vezetett tovább. Az átjárót a külső vár elpusztulása után is használták, s csak a 19. század elején falazták be. Az egykori külső vár felé eső  ma elfalazott  árjáró előtt a Bornemissza Gergely által 1552-ben szerkesztett tüzes kereket láthatjuk.
    A Setét-kapuból továbbhaladva juthatunk a földszinti Kaszárnyatermekbe (Caserma), melyek az 1570-es években a Baldigara-féle erődítés során készültek. A mintegy negyven méter hosszú folyosók földdel takartak, így a tüzérségi támadások idején is hatékony védelmet jelentettek a védők számára. A földszinti kaszárnyatermek ma a középkori kőtárnak adnak otthont. A Kaszárnyatermekből a Gergely-bástyán és a délkeleti fülesbástyán áthaladva juthatunk el a földalatti folyosókig. Az 1570-es években épült járatrendszerből jelenleg két ág látogatható: a délkeleti rövid és az északkeleti hosszú folyosó. Az alagutak a falakkal párhuzamosan épültek. Hadászatilag azért voltak jelentősek, mert a föld alatt teremtettek átjárási lehetőséget a bástyák között. A  folyosókat aknafigyelésre is használták.

     Eger korai történetének talán legfontosabb építészettörténeti és régészeti maradványa az a keresztelőegyház, melynek kutatását a Setét kapu mellett az 1970-es évek végén Kozák Károly régész kezdte el. A körkápolnát a későbbi templomépítkezések, korszerűsítések pusztították el, de alapfalai a betöltésben jórészt helyükön maradtak. A mintegy hét méter átmérőjű rotunda része volt az egykor itt álló püspöki udvarháznak. Sajnos, csak a kápolna déli oldali íve maradt meg, valamint néhány falrészlet az északkeleti falívből. A régészeti feltárás során egy kőlappal fedett, épített sír került elő, melyben ugyan csontmaradványok nem voltak, de elhelyezkedése és a sírban talált fejtámasz magas rangú egyházi személyre utaltak.

    Az első magyar király, Szent István tíz püspökséget alapított, ezek közt az egri 1001-1009 között a várdombon jött létre. Ezt követően több mint ötszáz évig itt volt az egri püspökség központja. A fél évezred során több templom épült a várban. A bazilika, melyet Szent János evangélista tiszteletére szenteltek, a 11-12. században épült. A székesegyház magas rangú egyházi és ritkábban világi személyek végső nyughelye volt. A szentélly átellenes végében, a padlószint alatt épült kriptában temették el I. Imre királyt. A tatárok 1241-ben a székesegyházat feldúlták, kirabolták.
    A székesegyház nagyszabású gótikus átépítése a 14. század derekán történt. Erről tanúskodik IV. Kelemen pápa 1347-ben kiadott búcsúengedélye is, mellyel a székesegyház építésének folytatását kívánta segíteni. Az engedélyt az egyházfő II. (Dörögdi) Miklós püspöksége idején bocsátotta ki, akinek utóda Széchenyi Mihály püspök a templom további építésére újabb búcsúengedélyt kapott. A templom két oldalán kápolnák épültek, melyek falát támpillérekkel erősítették meg. A 14. század végéig  a források szerint  összesen 15 oltár létesült a katedrálisban. A következő század második felében volt az utolsó nagyobb építés. II. Pál pápa 1468-ban kiadott oklevele szerint ekkorra a székesegyházat az idő és a husziták nagyon megrongálták. Egy monumentális, háromhajós, kápolnakoszorús, szentélykörüljárós székesegyház tervei születtek meg, melynek keleti része készült el a század végéig. Méretében építészeti megoldásaiban vetekedett volna a korszak bármelyik európai katedrálisával, de sajnos a megváltozott külpolitikai viszonyok miatt építése nem folytatódott. 1506-ban villámcsapás érte, mely hatalmas tűzvészt okozott. A helyreállítás jelentős összegeket emésztett fel, a további építés végleg lekerült a napirendről.
    Buda török kézre kerülése után, nagyobb ütemben folytatódott a vár megerősítése. Ennek esett áldozatul a székesegyház gótikus szentélybővítménye, melynek felső részét 1542-ben Varkoch Tamás várkapitány lebonttatta, alsó részét bástyává alakíttatta és ehhez csatlakoztatta a belső és külső várat elválasztó keleti várfalat.

    A palota földszintjén található terem a 18. században előbb a várparancsnokok, majd a század végétől a börtön kápolnája volt. Ebből az időszakból maradt fenn töredékesen a rabok által készített fekete- fehér Golgota falfestmény és más ábrázolások. Márványtáblán olvashatjuk az 1552. évi várvédelem ismert hőseinek névsorát. Oldalt három- három szobor áll, szimbolikus alakok. A szobrok között álló szarkofágokban nyugszanak a várvédők földi maradványai. A terem közepén áll Dobó István várkapitány síremléke. 1896- ban, mint történelmi ereklyét mutatták be a Millenniumi Kiállításon, Budapesten. Mai helyére a Hősök termébe 1965- ben került.

A vár udvaráról a Képtár épület mellett lépcsőn juthatunk le a Nagypincébe. A Képtár épület helyén a 16. századi alaprajzok tíz helységből álló három egységre tagolódó épületsort mutattak, ezek a kanonokok házai voltak. Ehhez csatlakozott délről a kenyérosztó ház és a pékség, melyek alatt húzódó pincéről a 16. századi leltárkönyvek is megemlékeztek. A házsort egy nagy méretű magtár épület zárta, melynek alapfalai ma is láthatók. Az egykori épületsorból egyedül a pince maradt meg, mely - helyreállítás után - A "Kivégzés, tortúra, megszégyenítés a régi Magyarországon" című kiállításnak ad helyet. A börtönkiállítás néven ismert tárlat a középkori Magyarország büntetési nemeit mutatja be. A két ágból álló pince bal oldali ágában a megszégyenítés, testfenyítés, testcsonkítás eszközeit láthatjuk. Itt kapott helyet a pellengér (szégyenoszlop), mely általában a piactéren állt és kisebb vétségeket, tolvajokat, erkölcstelen életet élőket, pletykálkodó asszonyokat büntettek vele. Gyakran súlyosbították a büntetést szégyenkővel, melyet a szégyenoszlophoz kötözött bűnös nyakába akasztottak vagy szégyenálarccal, csengettyűgallérral. A piactereken szabtak büntetést a kalodákkal is, melyek álló és ülő változatát is ismerjük. Érdekes változat volt a páros kaloda, mely perlekedő asszonyok, acsarkodó szomszédok büntetésére szolgált. A folyosó végén siralomházat rendeztek be, ahol a halálra ítélt az utolsó napjait töltötte. A jobb oldali folyosó középkori kivégzési nemeket és eszközeiket mutatja. A kivégzés a feudalizmus korában súlyos bűncselekmények esetén az elrettentést szolgálta, ezért nyilvánosán hajtották azt végre. A folyosó végén a tortúra eszközeit mutatják be. A szerencsére ma már csak történeti kiállításon látható eszközök sok érdeklődőt vonzanak.